Oldalak

2011. augusztus 22., hétfő

234. Tésztanapra: Cukkinimártás sóskalácshoz


A cukkinimártás önmagában semleges étel. Nagyon finom sóskaláccsal tésztanapon, de fehérhúsok mellé is adhatjuk húsnapon vagy pl. petrezselymes krumpli mellé zöldségnapon. Ám ezer egyéb kombináció is kigondolható vele. 

Hozzávalók: 80 dkg cukkíni, 5 dkg vaj, só, 4 gerezd fokhagyma, 1 kiskanál apróra vágott borsikafű, 1 evőkanál apróra vágott bazsalikom, pár csepp citrom, 2 kiskanál méz, 2 evőkanál tejföl.
Elkészítése: A cukkínit megmossuk, és hámozás nélkül kockákra vágjuk. A kevés sóval vajon kevergetés közben puhára pároljuk. Rázúzunk két gerezd fokhagymát, és ezzel is átpirítjuk. levesszük a tűzről és hozzáadjuk az apróra vágott bazsalikomot, borsikafüvet, citromot, mézet, tejfölt, és még két gerezd zúzott fokhagymát. Botmixerrel pépesítjük. Hidegen és melegen egyaránt fogyasztható.

Agymenés kánikulában
Ezt kommentelte vízicsibe a főzős blogom 20-ai bejegyzésére: „Nagyon igazad van abban, hogy egyénre szabottan kell nézni a szükséges ételmennyiséget. Lehet hogy engem már az is hizlal, ami egy soványnak kevés lenne...de így jártam.”
Ezt válaszoltam: „Vízicsibe, sajnos ez így van, de azért kutatom, hogy miért akarja azt a testünk, hogy nagydarabok legyünk, miért jó az nekünk, ha így van, és hogyan lehetne kiváltani a testméret adta előnyöket valami olyannal, ami kellemesebb megoldás számunkra.”
Vízicsibe kommentje és a rá adott válaszom nyomán elég vad dolgok jutottak eszembe. Azonban a legnagyobb vadságok is tartalmazhatnak korszakalkotó ötleteket. Így most leírom, ami eszembe jutott, de mindenki csak saját felelősségére olvassa. De előbb a komment és a válasz. (Ám, ha ebből egy olyan kutatás születik, melyért Nobel-díjat kap valaki, akkor én igényt tartok a díjból egy svédországi kirándulásra Vízicsibe társaságában. J )
Szóval:  Ezt kommentelte vízicsibe a főzős blogom 20-ai bejegyzésére: Nagyon igazad van abban, hogy egyénre szabottan kell nézni a szükséges ételmennyiséget. Lehet, hogy engem már az is hizlal, ami egy soványnak kevés lenne...de így jártam.
Ezt válaszoltam: Vízicsibe, sajnos ez így van, de azért kutatom, hogy miért akarja azt a testünk, hogy nagydarabok legyünk, miért jó az nekünk, ha így van, és hogyan lehetne kiváltani a testméret adta előnyöket valami olyannal, ami kellemesebb megoldás számunkra.
Mert valóban azt érzem, hogy a túlsúlyos, a túlsúlyra hajlamos ember teste (az enyém is) sokszor igyekszik megtartani a méretét a csökkentett kalóriák ellenére is. Nem is tudom, hogyan csinálja. Talán fel lehetne használni a testünknek ezt a tulajdonságát olyan kutatásokra, melyek arra irányulnak, hogy hogyan lehetne elég a kevesebb élelem, s így segíthetnének az éhezőkön a felesleggel.
Azt figyeltem meg én is (mert előttem már sokan mások is), hogy az O típusú ember teste olykor (főként koplalások következtében szupertakarékossá válik) . Valami szédületes szintre tudjuk fejleszteni a táplálékhasznosítást. Ami egyrészt nagyon jó, mert sokkal olcsóbbá válhat a táplálkozás, ha fele annyi élelem is elegendő, viszont azt is eredményezi, hogy fele annyi ideig élvezhetjük az evés adta örömöket, és mégis ott vagyunk, ahol a part szakad, vagyis, ott, ahol a sok X-es ruhák parkolnak.
Egészen biztos vagyok benne, hogy a megoldást itt kell keresni. Tehát a testünk (természetesen a teljes tudattalan vezérlés szerint) valamiért nagy akar lenni. És mindent elkövet, hogy nagy is tudjon lenni. Ha azt nem tudja elérni, hogy együnk (mert kemények vagyunk és megvonjuk tőle azt a kalóriamennyiséget, amit szeretne), akkor stratégiát vált: egyre jobban hasznosítja a tálanyagokat.
Ezt a jelenséget - mármint azt, hogy az egyes egyedek különböző mértékben hasznosítják a táplálékot -  az állattenyésztők jól ismerik. Pl. vannak sertések, melyek nem képesek meghízni. Ezeket a háziállatokat a köznyelv (legalább is az én nagyszüleim vidékén) kutyadisznónak nevezi, és az első adandó alkalommal betölti soványka húsukat kolbászba, mert kár beléjük a takarmány. A hízékony emberek (Isten bocsássa meg, hogy ilyen párhuzamra vetemedem, de maradjuk annál, hogy magamról beszélek), ha disznónak születtek volna, az állatállomány díszei lennének, egy-egy mezőgazdasági kiállítás aranyérmesei. De nem állatnak születtünk, hanem embernek. És nem szempont az embernél, nagyon nem, hogy milyen gazdaságos a táplálása. Legalább is itt a pocsékolós fehérember világában nem. Ám ha arra gondolunk, hogy hány ember éhezik a világban, és azon rettegünk, hogy túlnépesedés van, és nem elég a táplálék, amit a Föld megterem az ekkora létszámú emberiségnek, akkor ez a nagyon jó tápanyag-hasznosító képessége az O típusú embernek, még az emberiség javára is válhat, ha a tudósok kikutatják, hogyan is működik ez nálunk. És egyúttal, ha ezt kikutatták, akkor azt is meg lehet oldani, hogy mi hogyan legyünk jobban. Hogyan tudjunk úgy picikét enni (hiszen a mi szervezetünknek az is elég), hogy ne legyünk megfosztva mindattól a jótól, amit az evés a test táplálásán túl jelent. Hajrá, tudósok!
Hát ebben a nagy melegben ennyire telt ma tőlem :) .

 Holnap folytatjuk.

2 megjegyzés:

  1. Mikor kezdjek el csomagolni? :):)

    Nagyon érdekes okfejtés amúgy, egyáltalán nem kánikulai agymenés. :)

    VálaszTörlés